Ma hajnalban egy különös beszélgetésen estem át. Olyanon, amiért 3 hónappal ezelőtt ölni tudtam volna, és csak reménykedtem, hogy egyszer bekövetkezik, mert fogalmam sem volt róla, milyen hatalmas fordulatot vesz az életem.
R. hazajött Dániából, és ennek örömére szervezett egy összejövetelt... amin ott volt D. is.
Tudtam, hogy eljön, így nem volt meglepetés, és nem vártam semmit ettől a találkozótól. Nem volt rossz látni őt, nem törtek elő belőlem az érzések, és nem omlott le a fal sem, amit felépítettem, hogy megőrizzem a lelki békémet. És ez így is van jól, hiszen kisétált az életemből, elhagyott, én pedig már B-vel vagyok, akit tiszta szívemből, őszintén szeretek. D-vel nem sokat beszéltem (pláne nem találkoztam), úgy tűnt, teljesen jól megvan nélkülem és továbblépett, épp ezért volt annyira furcsa, és igen, talán kicsit felkavaró is hallani azokat, amiket mondott.
Indított azzal, hogy bármennyire is meg fogja bánni, hogy kimondja, de hiányzom neki. Hogy ezután mi történt, arra nem emlékszem, de átmentünk a Parkhoz (hogy aztán végül ne menjünk be), ahol viszont rámtört a sírógörcs. Egyrészt azért, mert igenis a jó édes nénikéjét azért, hogy ezt most kell közölnie velem, másrészt meg, mert hiányzott B. Mellette akartam lenni, a vállára hajtani a fejem és úgy elaludni, ráadásul a foga is fájt. Szegényke többször is kétségbeesetten hívott az éjszaka folyamán, hogy hol vagyok már, és ahhoz képest, hogy éjfélkor azt mondtam, egy óra múlva otthon vagyok, nagyjából negyed 5-re sikerült hazaérnem. Na, de ez még semmi...
Elég éhes voltam, így a Blahán leszálltunk gyrosozni. A "leszálltunk" az engem és D-t takarja. Már maga az egész szituáció elég feszélyezett volt, hát még a beszélgetés, ami a késői vacsora, vagy mondhatnám, hogy reggeli elfogyasztása után következett.
Mióta külön vagyunk, leromlott a tanulmányi átlaga. Elszúrt egy tárgyat, ezért csak két év múlva végezhet, ráadásul a munkahelyén sem klappol minden. Úgy volt, hogy előléptetik áprilisban, ehhez képest még mindig ott van, abban az irodában. Akárkivel találkozott, mindenkit hozzám mért, és rájött, hogy nálam jobbat nem talál. Akármennyire is különbözőek voltunk/vagyunk, én voltam számára a tökéletes, és ezerszer megbánta a döntését. És nem egyszerűen hiányzom neki, hanem még mindig szeret...
Egyszerűen nem tudtam ezeket hova tenni. Sajnáltam őt, és még nekem fájt. Az élet visszaadta neki azt, amit akkor ő velem tett, de mégis rosszul érzem magam emiatt. Mondta, hogy ettől a beszélgetéstől nem várt, és nem is vár semmit, de furcsa volt elmondani az én álláspontomat is, hogy mit éltem át akkor, hogy költözködünk B-vel és hogy szeptemberben valószínűleg már a menyasszonya leszek... Hogy hogy fogadta? Nem tudom. Totálisan faramuci helyzet ez az egész... hogy végig reménykedett, nyomon követte az életemet, és az, hogy az a szám, amit kirakott facebookon, nekem szólt.
Nem is tudok ehhez mit hozzáfűzni. A sors már megint vicces volt.
R. hazajött Dániából, és ennek örömére szervezett egy összejövetelt... amin ott volt D. is.
Tudtam, hogy eljön, így nem volt meglepetés, és nem vártam semmit ettől a találkozótól. Nem volt rossz látni őt, nem törtek elő belőlem az érzések, és nem omlott le a fal sem, amit felépítettem, hogy megőrizzem a lelki békémet. És ez így is van jól, hiszen kisétált az életemből, elhagyott, én pedig már B-vel vagyok, akit tiszta szívemből, őszintén szeretek. D-vel nem sokat beszéltem (pláne nem találkoztam), úgy tűnt, teljesen jól megvan nélkülem és továbblépett, épp ezért volt annyira furcsa, és igen, talán kicsit felkavaró is hallani azokat, amiket mondott.
Indított azzal, hogy bármennyire is meg fogja bánni, hogy kimondja, de hiányzom neki. Hogy ezután mi történt, arra nem emlékszem, de átmentünk a Parkhoz (hogy aztán végül ne menjünk be), ahol viszont rámtört a sírógörcs. Egyrészt azért, mert igenis a jó édes nénikéjét azért, hogy ezt most kell közölnie velem, másrészt meg, mert hiányzott B. Mellette akartam lenni, a vállára hajtani a fejem és úgy elaludni, ráadásul a foga is fájt. Szegényke többször is kétségbeesetten hívott az éjszaka folyamán, hogy hol vagyok már, és ahhoz képest, hogy éjfélkor azt mondtam, egy óra múlva otthon vagyok, nagyjából negyed 5-re sikerült hazaérnem. Na, de ez még semmi...
Elég éhes voltam, így a Blahán leszálltunk gyrosozni. A "leszálltunk" az engem és D-t takarja. Már maga az egész szituáció elég feszélyezett volt, hát még a beszélgetés, ami a késői vacsora, vagy mondhatnám, hogy reggeli elfogyasztása után következett.
Mióta külön vagyunk, leromlott a tanulmányi átlaga. Elszúrt egy tárgyat, ezért csak két év múlva végezhet, ráadásul a munkahelyén sem klappol minden. Úgy volt, hogy előléptetik áprilisban, ehhez képest még mindig ott van, abban az irodában. Akárkivel találkozott, mindenkit hozzám mért, és rájött, hogy nálam jobbat nem talál. Akármennyire is különbözőek voltunk/vagyunk, én voltam számára a tökéletes, és ezerszer megbánta a döntését. És nem egyszerűen hiányzom neki, hanem még mindig szeret...
Egyszerűen nem tudtam ezeket hova tenni. Sajnáltam őt, és még nekem fájt. Az élet visszaadta neki azt, amit akkor ő velem tett, de mégis rosszul érzem magam emiatt. Mondta, hogy ettől a beszélgetéstől nem várt, és nem is vár semmit, de furcsa volt elmondani az én álláspontomat is, hogy mit éltem át akkor, hogy költözködünk B-vel és hogy szeptemberben valószínűleg már a menyasszonya leszek... Hogy hogy fogadta? Nem tudom. Totálisan faramuci helyzet ez az egész... hogy végig reménykedett, nyomon követte az életemet, és az, hogy az a szám, amit kirakott facebookon, nekem szólt.
Nem is tudok ehhez mit hozzáfűzni. A sors már megint vicces volt.
